Egy vándort, kit bánat gyötört

1. Egy vándort, kit bánat gyötört, Az út mentén gyakran láttam. Mindig oly alázattal jött, Ha kért, nemet nem mondhattam. A nevét én nem kérdeztem, Sem azt, honnan jött, s merre megy, De mikor szemébe néztem, Őt szívemből megszerettem.

2. Míg szerény vacsorám ettem, Betért, és némán rám nézett. Látszott rajta, hogy éhezett, Így néki adtam kenyerem. Evett, de nékem is adott. Mily angyali eledel volt! Mikor átnyújtottam részem, A morzsa manna lett nékem.

3. Egy tiszta vizű forrásnál, Porban fekve találtam rá. Kínzó szomját nem olthatta, Csak csobogását hallotta. Megtört testét ölbe fogtam, És háromszor megitattam, Majd ő töltött poharamba, És én többé nem szomjaztam.

4. Éjjel volt, zord vihar tombolt, Fagyos, erős szél pusztított. Mikor hangját meghallottam, Gyorsan hajlékomba hívtam. A tűz mellé leültettem, Majd az ágyamba fektettem; Én a földön aludtam el, De az Édenben pihentem.

5. Elhagyottan, sebesülten Találtam rá az út mellett. Minden sebét bekötöztem, Addig ápoltam gyengéden, Míg erejét visszanyerte; És abban az áldott percben Eltűnt az én régi sebem, És béke járta át szívem.

6. Börtönben láttam őt újra; Ártatlanul várt sorsára. A hazug szavak árjában Csak én álltam a pártjára. Hűségem próbára tette: „Meghalnál értem?” – kérdezte. A vér megdermedt énbennem, De igent kiáltott lelkem.

7. És abban a pillanatban Nem volt Ő többé idegen. Kezén ismert sebek voltak: A Megváltó állt előttem! Szólított gyarló nevemen: „Soha nem szégyelltél engem. Melletted szól minden tetted – Ne félj, értem cselekedted!”